Helikon: Irodalom- és Kultúratudományi Szemle 2023/4
A Helikon folyóirat „Ökodiskurzusok”című száma árnyalt képet mutat egy olyan témakörről, amely nemzetközi vonatkozásban több évtizedes múltra tekint vissza, itthon azonban viszonylag újnak mondható. Az emberi együttélésről és a környezetről való gondolkodás megkerülhetetlen minden, a világra tekintő, az élővilág iránt felelősséget érző ember számára. A témát nem lehet mellőzni, hiszen a közéleti és politikai térben terjedő kommunikáció nemcsak az ember definícióijának újragondolását sürgeti, hanem a jövőbeli létezés alapjairól szóló eszmecserét is. A kötet úgy szól hozzá az ökológiáról folytatott párbeszédhez, hogy közben rávilágít a gondolkodásmódunk kulturálisan beágyazott mintáira. A szám a szerkesztők, Radvánszky Anikó és Smid Róbert bevezetője mellett nyolc tanulmányból épül fel, melyekben ökofilozófiai és ökokritikai megközelítésekkel találkozunk. Az értekezések a humántudományi kutatások ökológiai aspektusára koncentrálnak, feltárva a természet és az ember viszonyát múlt és jelen kulturális kontextusában.
Az első négy tanulmányban természettudományos világképre reagáló, annak dekonstruálása folytán új fogalmakkal bővülő sorokat lehet olvasni, mindezek az ökofilozófiai területhez kapcsolódnak. Molday Tamás kortárs francia gondolkodók (Félix Guattari, Michel Serres, Bruno Latour) meglátásait elemzi, bemutatva szemléletük átalakulását, ökoszisztematikussá válását. Fejtegetésében a dolgok elkülönítésének kritikája mellett arra világít rá, hogy tudományos gondolkodás újkor óta megkezdődő (s ma is tartó) parcellázása, tehát a tudományterületek általi elhatárolása és szétválasztása gondolkodásunk lehatároltságát tükrözi. Olvashatunk nála a természet állandó születéséről, folyamatos szövődésének hangsúlyáról, a hálózatosságról, de felmerülnek szemantikai-szemiotikai kérdések is; mint például, hogy a földbolygó képének értelmezése milyen hatással van a környezetről, természetről való gondolkodásunkra. Tanulmányának második felében a korábban említett francia gondolkodók ökopolitikához jutását mutatja be, amiben felmerül a mentalitásbeli forradalom szükségessége, az obskurantista elit kritikája, és egyfajta szerződés, szimbiotikus szövetség előirányozása az ember és természet között.
A következő írások a fenomenológiai hagyomány ökofilozófiai megközelítéseivel foglalkoznak, melyekben az etikai, esztétikai és ismeretelméleti vonatkozások is megjelennek. Popovics Zoltán írásában a kései Merleau-Ponty természetfelfogásába nyerünk belátást. Megtudjuk belőle, hogy a francia fenomenológus „külső” és „belső” testiségre alapozott cseréjéből nem is annyira egy radikális interszubjektivitás-fogalom következik, hanem sokkal inkább a természet radikalizált képzete. Ahol már nemcsak az ember lát a másik szemével, hanem mintha a fák is néznék az embert.Merleau-Ponty számára ez azt jelenti, hogy nincs is az embernek saját szeme, mintha már mindig is megtörtént volna az én–másik helycsere az észlelés során. Szerinte a szubjektum–objektum közötti hierarchikus viszony megszűnik, és így a természet köztes, átmenetivé, hely nélkülivé válik. Popovics felhívja a figyelmet a természet üres, távollévő, horizontális mivoltára, mely a változó élet feltételét vonja maga után és azt is, hogy a fenomenológusnak fontosabb a természet – kimeríthetetlensége és mozgalmassága felőli – új fogalmának megalkotása, mintsem kritika alá helyezése.
A lévinasi felelősségetika ökofilozófiai megközelítéseit Radvánszky Anikó foglalja össze tanulmányában. A téma egyfelől azért is izgalmas, mert Lévinas ritkán foglalkozott kifejezetten a természet kérdésével, tulajdonképpen nem is tulajdonított etikai státuszt a külső környezetnek; másfelől, mert az etika természetellenes azonosítása miatt nagy kihívást jelent a felelősségetika értelmezése a természethez fűződő felelős viszonyt hangsúlyozó öko- és környezetfilozófusok számára. Lévinas etikai felfogása elsősorban fenomenológiainak mutatkozik – a másik arc megjelenése idegen, mégis felelősségre szólítja fel az embert. Az arc magával hozza a testi jelenlétet, de hozzá kell tenni, hogy a Másik arcának tapasztalata teljességgel nyelvi tapasztalat. Vagyis a Másik még akkor is beszél az emberhez, ha nem szólítja meg. Radvánszky Anikó arra mutat rá Lévinas reflexióit elemezve, hogy a beszéd képességével nem rendelkezők is meg tudnak szólítani minket, és a nyelvben már alapvetően van egy felszólítás, feleletre hívás, amelynek jelenléte maga után vonja azt az alaptételt, hogy: „Ne ölj!” Ezáltal – még ha az „elkülönülés” gondolata erősnek mutatkozik is – az ember kitüntetett léthelyzetének újraértelmezése által láthatunk az emberen túli területekre is.
Ádám Anikó fordításában találkozunk Corine Pelluchon gazdag szövegével a „tekintettel-lét” etikájáról. Ez a gondolkodás, cselekvés, ész és érzelmek összehangolásában áll, az esztétikai élvezet és a gondoskodás-etika nyomatékosított elválasztottságával egyetemben. Céljai között a szépség és erkölcs vegyítésével az elmélet és gyakorlat áthidalása szerepel, ami motivációt remél az egyén és közösség szintjén egyaránt a kevésbé környezetpusztító modellek követésére. A szerző számos érzékletes példával bizonyítja álláspontját, említsük a természeti táj képeslapokon megjelenő formációját, miszerint a benne rejlő esztétikai tapasztalat éppúgy az ember természeti mivoltára, mint ahogy a létezésben elfoglalt helyünk melletti érvei, amely önmagában „nehezéket” jelent világunkban. Szorgalmazza a környezetesztétika és -etika kapcsolatát, hangsúlyozza az Földön való létezés érzelmi, testi dimenzióit; azt a tapasztalatot, hogy egy helynek, ahol lakunk, többnek kell lennie holmi automatizált cselekvéssorozatok terénél. A szerző elképzelése szerint a természet etikai befogadásának a nagy egésszel való érintkezés folytán, mély megértésből kellene fakadnia, mely önmagunk megismerésének összefüggéséből következhet.
A lapszám második egysége a művészeti természetábrázolás aktuális retorikai, ideológiai és irodalmi kérdésköreit tárgyalja. E tanulmányok szemlélete leginkább az ökokritika harmadik hullámának felfogásrendjét tükrözi. Smid RóbertTimothy Morton felvetésére mutat rá, miszerint a „természet” fogalma akadályozó tényező az ökológiai gondolkodást tekintve. Ahogy már több tanulmány esetében, itt is fontos szempontként jelenik meg alany–tárgy dichotómiájának újragondolása. Smid nagy hangsúlyt helyez a nézőpont történeti szituáció általi meghatározottságára, amiben a természet mint egyfajta rendként felfogott egység értelmezése sem ritka. Ennek problematikusságát a kényelmi funkciókat prioritássá avató életszervezés és élettér következményeiben jelöli meg, világossá téve azt is, hogy a környezetvédelmi aktivizmus sem tud kilépni a fogyasztói társadalom körforgásából, tudatos pozicionálása ellenére sem. A cikk izgalmas aspektusa még, hogy a „széplélek” hegeli koncepciójának ambivalenciájára is rámutat. A széplélek magához közeliként állítja elő a természetet, mégis a távolságtartást is megköveteli tőle az esztétikai élvezet. Ez „miközben a természetbe foglaltság illúzióját kelti – valójában saját tükörképének nárcisztikus megmártózását rögzíti.” (652.)
Hódosy Annamária Dendrofília és ökofeminizmus című tanulmányábankap leginkább szerepet a nemek szerinti elkülönítés, legyen szó az emberi nézőpontról avagy a szemlélődés tárgyáról. A gondolatmenet Robert Frost Nyírfák és Adrienne Rich A fák című verseinek értelmezésére irányul; az utóbbinál a nő és a növény analógiájában az alárendeltség párhuzama, az előbbinél a természeturalás aspektusa, a nők szexuális kizsákmányolása és tárgyiasítása kerül a fókuszba. Hódosy írása kitér a nők és a természet viszonyára is, hangsúlyozva az egymásra vonatkoztatásuk történetiségét, mely az irodalomban bevett, tradicionális természeti metaforák sokaságával alátámasztható. A tanulmányból mindazonáltal egy olyan feminista irány kritikája is kivehető, amely nem a nők és a természet azonosulását feltételezi, hanem épphogy leválasztja a nőiséget a természetről, szinte menekülve a természet elől, hátrahagyva a passzivitást, redukcionalizmust és esszencializmust. E felfogás erősíti a szakadékot a természet és kultúra között, amelynek veszélyére a lapszám több írása felhívta a figyelmet.
A dekoloniális ökokritika témakörébe Gyuris Kata vezet be minket.A szerző a dekoloniális ökokritika két nagy tekintélyű gondolkodójának megállapításaiból indul ki, és azok érvényét Damon Galgut 2021-es, Az ígéret című regényének elemzésével mutatja be. Malcom Ferdinand a dekoloniális ökológia szükségességét hangsúlyozza, szerinte a természet erőszakos kizsákmányolása sokkal régebbre vezethető vissza, egyenesen a 15. századi gyarmatosítás és rabszolgakereskedelem kezdetéig. Szerinte az, hogy a gyarmatosítás és rabszolgatartás története ilyen élesen elválik a környezet kihasználásának jelenségétől, kettős töréshez vezetett a modernitásban. Ennek az elismerése vezethet egyedül egy újfajta természet–ember kapcsolathoz. Cajetan Iheka pedig a hierarchia megtörését hangsúlyozza, afrikai irodalmi művek összehasonlító olvasatán keresztül azt veti fel, hogy sok afrikai regényben a természet és a táj nem pusztán a cselekmény háttérdíszleteként jelenik meg, hanem az emberrel való egységről, természet és ember összetartozásáról árulkodnak.
A zárótanulmány Nemes Z. Márióé, amelyben a szervetlen materialitás kontextusairól olvashatunk, poszthumanista aspektusból. Állítása szerint nem tartható fenn a passzív anyagról alkotott pozitivista felfogás, amely csupán a mechanikai vagy kémiai keretben értelmezi az anyagot. A szervetlen világ elemei (anyagok, tárgyak) nélkül nem határozható meg az élet, a világunk, a kultúraelméletben mégsem fordított elegendő figyelmet e problémának. A szerző hangsúlyozza az egymásraépültség, egymásrautaltság gondolatát szerves és szervetlen viszonylatában; áttekinti az anyagok, a test határfelfogásának különböző értelmezéseit, illetve az átmenetek, folyamatok iránya és kiterjedése sem elhanyagolható szempont nála. Kifejtésében végül is arra mutat rá, hogy az élet organikus alapú felfogásásában már nem az élő test definíciója számít, sokkal inkább az, hogy mi működik befolyásoló közvetítőként a „több mint emberi” (more-than-human) viszonyrendszerében.
A Helikon-szám végén nyolc könyvismertetés olvasható politikai ökológiától kezdve az ökológiai kritikáig. Kora Karina Leila soraiban Benjamin Bühler politikai ökológiáját (2018) ismerjük meg. A könyvben az ökológiai szellemű kormányzás feltételeinek ismertetése mellett a szerző szót ejt a népesség szerepéről, mindemellett a természettudomány és bölcsészettudomány pozícióját is mérlegre teszi az ökológiai diskurzusban. Nyerges Csaba Simon C. Estok könyvéről (The Ecophobia Hypothesis, 2018) ad átfogó képet, a szerző érvelésének hiányosságaira is rámutatva. (Mint utal rá, az „aktivizmus kontra teória” 2009-re visszanyúló vitája a The Ecophobia Hypothesis soraiban sem tűnik el.) Estok számot vet az ökofóbia teoretizálásán kívül a média szerepével, húsiparral, a szemét görcsös eltüntetésének értelmezésével, valamint a feminista kiindulópontú ökokritikai alapok letételét javasolja. Bartha Ádám recenziója Lorraine Datson Against Nature (2019) című értekezését mutatja be, melyben a természet fogalmának nyugati átalakulásáról ír. Fontos álláspont benne, hogy a természeti és az emberi szabályok nem egylényegűek. Elkülönít specifikus és univerzális természetet. Utóbbiban a teológia, természetfilozófia és matematika összekapcsolódása látható; mindennek az Isten alkotta természetet képzete az alapja, melyben a természeti környezet egyfajta isteni gépezetként értelmezhető. Datson nyomán azzal ideológiai momentummal is szembesülünk, miszerint a természet fogalma mindenféle „rend” fogalmát magához rendelheti, más szóval: a morális rend társítható autoriter, de éppúgy emancipatorikus természethez egyaránt. A továbbiakban egy klasszikus „reader” és egy kiállítási katalógus kombinációja (Agropoetics, szerk. Elena Agudio, Marleen Boschen és Lorenzo Sandoval, 2020) árnyalja az ökológiai diskurzusok témakörét. Bartha Ádám kiemeli, hogy a szövegek a talaj kérdését járják körül, és nem a nyugati típusú viszonyok állnak a középpontban. Összeségében mindegyik szöveg arra hívja fel a figyelmet, hogy fel kell hagyni a hagyományos viszonyrendszerrel, ami a talajra mint kizsákmányolandó erőforrásra vagy hatalmi viszonyok lehetőségfeltételére vonatkozik. Meiszterics Adrienn két kötetet recenzeált a lapszámban: Eva Horn és Hannes Bergthaller The Keys Issues for the Humanities (2020) című könyve azt mutatja be, milyen módokon lehet ma gondolkodni természet és kultúra viszonyáról; a szerzők körültekintően tárgyalják az antropocén fogalmi mezőjébe tartozó olyan lényeges definíciókat is, mint az idő és a bolygó. Dipesh Chakrabarty könyvét (The Climate of History in a Planetary Age, 2022), mint megtudhatjuk a könyvismertetésből, inkább a történelmi felfogás hatja át, melyre a globalizmus és klíma fogalmait fűzi fel a szerző. A test és szellem definíciós alapvetései között a technika fogalmát is tárgyalja, valamint hangsúlyt helyez az emberi időre a geológiai időhöz képest. Ez utóbbiak alapján következtetése az, hogy a permanens események az emberek életében politikai vagy kulturális motivációjúak lehetnek. Buday Bálint könyvismertetése Balajthy Ágnes és Mezei Gábor szerkesztette „fényem nő: magam terelem”: Biopoétika a 20–21. századi magyar irodalomban (2022) című kötetről szól, melyben fontos lépések történnek a magyar biopoétikai kérdéshorizont(ok) feltérképezésére. A kötetben szereplő írások Szabó Lőrinctől, József Attilától kezdve, Nemes Nagy Ágnesen át, egészen Térey Jánosig és Korpa Tamásig számos írói életművet tárgyalnak, új potenciális megközelítésmódokat felvázolva. Noha Buday Bálint szerint az írások javarészt inkább az illeszkedések megmutatására törekednek, annak ellenére, hogy a szerzőknél többségénél megjelenik a „biopoétika” terminus használatának jóval komplexebb igénye a csupán tematikus jelölőként alkalmazottal szemben. A hetedik recenzió Az élet lármája: Biopoétika a 20–21. századi magyar prózában (szerk. Balajthy Ágnes, Fodor Péter és L. Varga Péter, 2024) című könyvet tárgyalja. Baráth Tibor kifejti, hogy a tanulmányok tematikai sokszínűsége és a diskurzus heterogenitása ellenére a nyelvcentrikus megközelítés mindenképp közös pontja a gondolatmeneteknek, legyen szó a Nyugat szerzőiről, avagy Oravecz Imréről. Az utolsó írást Novák Zsófia jegyzi, amelyben a korábbiakban már említett Smid Róbert Az ökokritika dilemmái (2023) című, a kortárs ökológiát az irodalom és technika metszetében vizsgáló kötetéről esik szó. A kötet egyik kulcsmomentuma, olvashatjuk, hogy fellép a fogalmi rögzítések okozta tabusítás ellen. Megmutatja, hogy nemcsak, hogy ne féljünk rákérdezni egyes a fogalmakra, de ha kell, vonjuk kritika alá magát az ökokritikát is.
A lapszám egytől egyig izgalmas írásainak az a legkülönlegesebb vonása, hogy a szerzők rámutatnak különböző perspektívapozíciókra, megvilágítva, hogy az embertől kiinduló illetve tőle elvonatkoztatott környezet milyen nézőpontokból válhat láthatóvá. Magyarán a tematikus összeállítás különböző lehetőségeket mutat fel az elválasztásra, a tagolódásra; legyen az ember és természet, természet és gondolkodástörténet, a szép és nem szép környezet, a természet mint menedék idealizációja, emberből kiváló férfi és az azzal azonosuló nő különállása és még sorolhatnánk. Ezeknek a határvonalaknak a meghúzása sokféle diskurzus irányát kijelöli, melyek végiggondolását a legtöbb tanulmány kíméletlenül vállalja is. Ahogy erre a lapszám maga is kiváló példát mutat, az ökodiskurzusok megismeréséhez nélkülözhetetlen a sokoldalú, interdiszciplináris kutatói pozíció és a vitakészség vállalása.
Helikon: Irodalom- és Kultúratudományi Szemle – Ökodiskurzusok (2023/4), szerk. Smid Róbert és Radvánszky Anikó
Hozzászólások